Karen elért a szomszédos kisvárosban lévő házához. A máskor fél óráig is tartó utat tíz perc alatt tette meg az adrenalin hatására. Az anyósülésen egy fakarót tartott, a biztonság kedvéért. Leállította az autót, és megállt egy pillanatra. Ebben a szörnyű másodpercben azt hitte, hogy nem képes ezt véghezvinni. Ez után viszont csak még jobban biztos lett magában. Kiszállt a járműből, és büszkén kihúzta magát. Hátrament a csomagtartóhoz, és rácsapott egyet. Valószínűleg túl sok érzelmet tett bele, mert szörnyen megfájdult a tenyere. Kinyitotta, és benézett. Chloe továbbra sem volt a legjobb állapotban, de látszott rajta, hogy mindent megtesz azért, hogy a szervezete legyőzze a mérget. Kihúzta az ernyedt testet, és felhurcolta a lépcsőkön. Kinyitotta az ajtót, és megpróbaált bemenni. Nem tudott. Először nagyon meglepődött, majd rájött a nyitjára.
-Kérlek gyere be. -vakkantotta Chloe felé.
-Tudod, hogy nem ajánlatos egy vámpírt beinvitálni a házadba? Mostantól bármikor visszajöhetek. -Karen szörnyen meglepődött. A lány hangja még mindig rekedtes volt, de cseppet sem félt tőle.
-Innen már nem jutsz ki. -próbált határozott lenni. Becsukta maguk mögött az ajtót.
-Tudod, amikor először találkoztunk, akkor fogalmam sem volt, hogy honnan ismerlek. Mindigis a férjed árnyékában éltél, és ez a halálával sem változott.
-Ezt nem kellett volna. -sziszegte Karen, és óriásit rúgott a lány gyomorszájába.
-Ez minden? -mostmár egy apró, erőltetett mosoly is megjelent az arcán, mintha élvezné a szenvedést.
-Dehogy. Még el sem kezdtem igazán. -volt a válasz. A lányt a két kezénél fogva húzta, majd legurította egy lépcsőn. Chloe nem mozdult, tartalékolta az erejét. Ő is rejtegetett még meglepetéseket a nő számára. Érezte, ahogy az megfordítja őt, hogy az arca ne a padló felé legyen. Újra elkezdte hurcolni, majd érezte a bőrén azt az apró csípést, ami újabb verbénaadag belédiktálását jelentette. Rájátszott a dologra. Mikor még épp hogy csak pár csepp jutott a szervezetébe, ájulást tettetett, és ez a várt eredménnyel járt. Karen kihúzta belőle a tűt. Ráültette egy székre, majd gondosan hozzákötözte. A szenvedései itt kezdődtek el igazán. Az ülőalkalmatosságra és a kötelekre előzetesen a nő locsolt a növényből. Chloe tagjai lángoltak a fájdalomtól, de egyetlen arcvonása sem rezdült. Lassan kinyitotta a pilláit. Egyenesen a nő szemébe bámult, akkora fölénnyel, amit Karen még sohasem látott az életében. Hiába volt tehetetlen a lány, hiába volt az ő kezében az élete, halálosan félt tőle. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan lehetett Chloeban ennyi kitartás és bátorság.
-Egyébként mindezt hiába teszed. Sosem szeretett téged igazán.
-Hogy mered ezt mondani? -óriásit csapott Chloe arcára, aki viszont számított erre. Kifejezése teljesen eltorzult még mielőtt a nő keze elérte volna a bőrét. Szeme véreres lett, és fogai belehatoltak a nő húsába. Minden egyes vércseppet kihasznált, hogy ezzel is erősödjön. Egyetlen másodpercig tartott az egész, mire Karen észrevette volna a változást, már megint a fiatal lány nézett vele szembe, de az összképet így is megzavarta a szájáról lecsöpögő vér. Az sem maradt ott sokáig. Chloe lenyalta a maradékot.
-Nem volt jó lépés. -közölte tárgyilagos hangon, bár belül továbbra is forrt a szenvedéstől. Karen egy koszos anyagot tartott a tenyeréhez, nem foglalkozott a sebével. Sokkal jobban érdekelte a lány mondanivalója.
-Miért mondtad azt?
-Mert szerintem akkor veled szeretett volna maradni örökre.