Karen Mud mindent alaposan eltervezett, de még így is verejtékezett az idegességtől. Hiába ölt már vámpírt, minden alkalommal idegesség futott át rajta. Ha mégsem úgy történik minden ahogy kéne, számára halálos kimenetelű lehet a találkozás. Ha egyetlen apró hiba becsúszik, ha nem vesz valamit számításba. Akár egy különleges képességet, akár egy segítő kezet... A férje beleesett ebbe a hibába. A szörnyet gondosan elzárta, vámpír nem juthatott a közelébe. De az a lány. A későbbi gyilkos. A démon bejuthatott. Megmentette a falu rémét. Szabadon engedte.
Soha többé nem látta egyiket sem, de bosszút esküdött. Amikor már majdnem feladta a reményt, akkor újra látta a lányt. Ugyanolyan fiatalon. Az idő nem törte meg a szépségét, még úgy, a koszos, rongyos, szaggatott ruháiban is gönyörű volt. Karen ezért csak mégjobban gyűlölte. Az elmélete tíz éve még az volt, hogy a vámpír megölte a lányt is és a férjét is, amint biztos volt a kiút számára. De azon a napon úgy érezte, hogy rájött az igazságra. A vámpír nem ölhette meg a férjét, hisze menekülnie kellett. Csakis a lány lehetett a gyilkos. De ő miért tette volna? Ezen nem kellett sokáig gondolkoznia. Épp ugyanaz volt az oka, mint amiért most ő tart a lány háza felé. A bosszú.
Karen megvárta a sötétedést. Bekopogott Chloe házába, és háta mögé rejtette a verbénával töltött injekcióstút. Próbált uralkodni az arcvonásain. Nem lepleződhet le idő előtt. Lépteket hallott bentről. Valaki hatalmasat sóhajtott, és akkor Chloe kitárta az ajtót.
-Tessék. -mondta álmosan.
-Szia. Karen vagyok, emlékszel? -mondta a nő, és a lány meglepetését kihasználva beledöfte a tűt. Ösztönösen cselekedett, de amint Chloe testében elkezdett hatni a méreg, és lassan összeesett, meglátta az arcát. Sírástól volt maszatos. Nem engedheti, hogy ez meghassa, bizonygatta magának. Miért érdekelné, hogy ez a vadállat mielőtt ajtót nyitott volna, sírt? Sohasem így képzelte el ezeket a lényeket. Hogy lenne emberi érzésük? Lehetetlen. Egyedül az ölésért élnek.
-Miért? -hallotta amint a lány hörögve kérdezi. Nem méltatta válaszra. Egy rövid ideig nézte, ahogy a lény szenved. Teste össze-összerázkódott a növény hatására. Mivel úgy látta, hogy az kezdi összeszedni magát, és valószínűleg a támadáson jár az esze, újabb adagot fecskendezett a bőre alá. Ez megtette a hatását. Tagjai teljesen elernyedtek, szemei egy pillanatra befelé fordultak, és csak nagy erőlködéssel tudta újra a nő felé irányítani őket. Átmenetileg szinte teljesen elvesztette a kontrollt a teste felett. Karen ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy cselekedjen. Megfogta a karjainál fogva, és elhúzta a kocsijáig. Kinyitotta a csomagtartót, és belegyömöszölte. Rávágta a tetejét. Visszament a házhoz, és egy apró cetlit hagyott a küszöbön. Az ajtót becsukta. Megtette. Képes volt rá. Tíz éve ezt tervezgette, és most végre sikerült. A boldogságtól mámorosan tántorgott el a kocsijához. Kinyitotta az ajtót, és beült. Kikereste a kulcsot, és elindította a motort. Bevágta az ajtót, és óriási sebességgel elhajtott a helyszínről.